01. Elkezdődik minden

"Ha az ember tett valamit,

azzal még nem fejeződött be minden.

Inkább elkezdődik... 

és az embernek el kell határoznia,

mi lesz a következő lépés... 

hogy mi a fontos és mi nem."

Agatha Christie

Novembert írunk, viszont az időjárás a megszokott őszitől nagyban eltér. A nap szebben süt, tehát a hőmérséklet is a melegebb oldalát mutatja. A levelek sárgulnak és barnulnak, közben a fák levetik tarka ruháikat és megkezdődik a vegetáció.

Én magam fázós típusú ember vagyok, így gyakran melegebben öltözöm az átlag embernél, de most nekem is elég egy poló és egy dzseki. A megszokott farmerjaim egyike és az el nem hagyható őszi lábvédő a bakancs.
A kezem mindig jeges, de a szívem nekem sincs jégből, ha olykor még fagyosnak is tűnők.
- Soffy. - kopogtatta meg a vállam az egyik csoport társam, ezzel kizökkentve az elmélázásomról.
- Igen?  Bocsi, elbambultam. - ismertem el a figyelmetlenségem, mivel ha látom is az évszak szépségét de nem hallom. Siket vagyok, de ez nem is olyan fontos... szerintem.
- Szeretném kérdezni, hogy kész van már a beadandód és hogy csináltad meg? - tette fel a normál beszéd tempójánál lassabban a kérdést, amit egy mosoly keretében értékeltem.
- Igen, már megírtam tegnap fejeztem be. Hát a megadott szempontok szerint, meg egy kicsit használtam a józan észt. - mondtam bátorító mosoly kíséretében.
- Oké, ha kész vagyok, majd elolvasod?
- Szíves örömest. - mosolyogtam rá. Közben megérkezett a tanár úr is és elkezdte az előadást tartani, mivel számomra nagyon unalmas volt az óra, így inkább az online világba tévedtem el a mobil készülékem segítségével. Egy vadász  csoportból kezdtem már beszélgetni egy helyes fiúval, aki a zöld karika hatására a nevem mellett, már írt is egy üzenetet.
-Szia Soffy a farkasok hercegnője!- használta a megszólítást, igaz még nem ismerem ezt a fiút, de minden beszélgetésnél mosolyt csal az arcomra. Nem felejti el a már említetteket és él a lehetőséggel ha tudja hasznosítani a rólam szerzett ismereteit.
-Szia John, a fák mester embere!- kontráztam a köszönésre, majd az eddigi szokásos és egyedi beszélgetés hullám következett, ha én írtam valamit akkor ő értet tökéletesen egyet, ha ő írt először az adott témában akkor én helyeseltem, mintha ismernénk egymás gondolatait vagy csak a teljesen egy forma lenne a kettőnk lelki világa, mint egy igazi puzzle.
Már lassan egy hónapja beszélgettünk az online háló világában és minden pillanattal többet tudunk meg a másikról, legalább is én így érzem. Tudom  például róla, hogy a kedvenc színe a sötétkék, hogy imádja a bakancsokat és a terepmintás, csíkos dolgokat. Minden evő akárcsak én, ha sütemény és csoki választásra kerül a sor, nehéz dolga van. Imádja mind a négy évszakot, mindet olyan okból, mint én.
Néha úgy érzem mintha önmagammal folytatnék beszélgetést, mivel minden stimmel.
Az órának hamar vége lett, de persze csak azért mert ha elektronikusan is de a barna meleg szemű, szinte korom fekete hajú fiú társaságában töltöttem.
- A John fülét is szereted? - kérdezte utalva a barát fülére, amit imádok.
- Attól függ milyen John fülére gondolsz?
- Hát az enyémre.
- Aha, nagyon cseles. - válaszoltam egy mosolygós arcocska hozzátűzésével, majd hozzá tettem: Erre nem válaszolhatok, ez hadi titok. Ez után elköszöntem egy időre a sármás fafaragó mestertől és kiléptem a facebook különös és érdekes világából.
- Mi a vigyor tárgya? - kérdezte Grace, aki úgy ismer lassan, minta tenyerét, bár ez fordítva is igaz. Én is ismerem a csoportom egyik legkedvesebb tagját.
- Neked csoki, nekem tölgyfa. - válaszoltam, amiből értette, hogy mire is célzom.
- Ez a csillogás a szemedben gyanús nekem te leány. - mondta, amit persze a környezetünkből csak mi ketten értettünk.
- Lehet lázálmaim vannak. - kacsintottam.
A nap további része gyorsan telt el még is hosszúnak tűnt, az az idő, az a perc mikor újra beszélhettek a mester úrfival John-nal. 
- Végre Péntek! - mondták egy páran óráról kifele jövet, hát igen végre péntek... én is így gondolom, mivel holnap neki vethetem magam a beadandó dolgozatoknak és a felesleges órai anyagoknak, amiknek nem igazán veszem majd hasznát a munkám során.
Este hét órakor már a szobatársam nélkül ültem egy szobában, mikor kivillant egy chat ablak. John írt.
- Szia tündérke. Milyen napod volt és mit tervezel holnapra?- olvastam a sorait.
- Szia, fafaragó mester úr. Köszönöm egyre jobb a napom. És neked? Igazából semmit. Miért? - válaszoltam a kérdéseim kíséretében.
- Mert szeretném megkérdezni, hogy lenne kedved velem találkozni a városban?- ahogy olvastam el sem hittem, hogy végre lesz lehetőségem személyesen is látni és megismerni, hogy végre lesz lehetőségem a mély barna szempárba nézni és meglátni a feltételezett kisfiúsan huncut mosolyt.
- Igen. Nagyon szívesen találkoznék veled. - válaszoltam, közben igyekeztem türtőztetni magam, ezt követően megbeszéltük a találkozásunk részleteit. Feltettem egy komoly kérdést, mely szerint ugye nem kell magassarkúba mennem, persze ebből is viccet csináltunk.
A beszélgetésünk végén szép álmokat kívántunk egymásnak én pedig elrohantam hajat mosni, körmöt festettem és olvastam, remélve, hogy így hamarabb elérkezik a reggel.