03. Pizzás lovag

 "Utálom az olyan lányokat,

akik fiúk jelenlétében nem hajlandók enni,

mintha attól rettegnének,

hogy kövérnek gondoljuk majd őket csak,

mert látjuk, amint történetesen 

étel kerül a szájukba."

Shannon Messenger

Vissza mentem az egyetemi campusra és beszámoltam a csoporttársamnak Grace-nek a részletekről, hogy jól éreztük magunkat, meg hogy egyszerre léptünk és hogy John, mennyire zavarba volt talán nálam is jobban. Azt is elmeséltem, hogy az első csók sem történt meg, mivel puszival köszöntünk és úgy is váltunk el. A kezemet sem fogta meg, tehát nem siettük el a dolgot.
- És akkor most boldog vagy? - kérdezte Grace.
- Igen, most boldog vagyok. - mondtam mosolyogva, majd elköszöntünk egymástól és oda ültem a gép elő, hogy megnézem mi történt a nagyvilágban, ameddig bent a városban róttam az utakat a fafaragó mester úr társaságában.
- Szia, szeretném kérdezni, hogy vacsoráztál-e már? - jelent meg egy felugró chat ablak Tom Halding-tól.
- Szia, Tom. Nem még nem, miért?
- 10 perc múlva legyél az egyetem előtt. Viszek neked pizzát. - jött válaszként.
- Megmentő vagy! A pizza mindig jól jön. De..... oké akkor majd kifizetem. - válaszoltam a nagylelkűségre, mivel nem sokan szállítanak az egyetemi campusra csak megérzés alapon pizzát.
- A négy évszak jó lesz?
- Igen, de csak kukorica nélkül, attól megy a hasam. - küldtem el a feleletem.
- Oké. 10 perc. - váltott az addig zöld karika üresre. Tom elindult. Tom-ról azt kell tudni, hogy őt is az internetről ismertem meg... vele a beszélgetésünk ezelőtt két hete kezdődött. Az ismeretség pedig, hogy bejelölt mert szimpatikus voltam neki...  én pedig mindenkinek szoktam esélyt adni valamilyen formában persze.Beszélgettünk és beszélgettünk és tovább beszélgettünk...
 Láttam hogy az óra mutató lassan vált, így átrohantam Grace-hez, hogy szóljak neki, hogy hamarosan pizzázunk... szegény értetlenül nézett rám.
- Mindjárt vissza jövök. - mondtam, majd vissza rohantam a pénztárcámért, hogy kifizessem a pizzát, majd az órára pillantottam, láttam hogy hat perc van a vacsorám érkezéséig, ami arra elég, hogy le érjek a kapuhoz.
A lécsőn lefelé menet és a járdán sétálgatva azon mosolyogtam, hogy mi minden történik egyetlen nap alatt... mennyi út elágazás van, mennyi válasz út.
Mikor a kapuhoz közeledtem már láttam egy autót ami várakozott gondoltam, hogy Tom lesz, de nem siettem annyira. Ahogy oda értem a cigiző srác rám nézett és vigyorgott.
- Meg hoztuk a pizzát. Tom ne bénázz már! - szólt a barátjára aki a pizzát ígérte nekem.
- Sziasztok!- köszöntem illedelmes egyetemi hallgatóhoz hűen. Tom és egy másik srác a pizzákat válogatták, mikor a vékonyka cigiző gyerek elkezdett társalgást fojtani velem.
- Milyen szakra jársz?
- Általános orvosira. - hirtelen a három hím nemű lény felnevetett, én erre ragálva megvontam a szemöldököm.
- Bocsi az exem is oda járt... és azt mondják, hogy ti orvosi karosok fent hordjátok az orrotok.
- Te is fent hordod az arcodon, a helyén.  - ezen nevetni kezdtek.
- Amúgy nagyon be jössz a Tomy-nak... és ha már ő így megtalált téged... nincs esetleg véletlen egy szoba társad... ugyan olyan szőke és kék szemű, mint te?
- Bocsi.. de van barátja.
- Nem baj azt megoldom. Néz rám... alacsony vagyok egy kicsit igaz... kopaszodom is.. sőt még vézna is vagyok...de.
- De a farkad is kicsi. - tette hozzá a harmadik ifjú, akivel eddig nem váltottam szót.
- Na jó fiúk elég lesz! Ez a tiéd, kukorica nélkül. - mosolygott Tom, és felém nyújtotta a dobozt.
- Köszi. Mennyi lesz? - néztem rá.
- Semmi....
- De nem fogadom el ingyen. - néztem a másik kettőre, akik csak mosolyogtak.
- Akkor egy puszi? - kérdezte óvatosan, elpirulva.
- Oké.- adtam neki két puszit, hogy nehogy félsóderos legyen szegény. Beszéltünk még egy pár szót a másik kettővel.
- Elég jó vagy Tomnak sőt túl jó is...- mondta a cigis gyerek, ki már a második szálat nyomta el.
- Vissza kísérlek, mert már sötét van jó? - kérdezte Tom.
- Rendben. Köszi.
- Mikor jöjjünk érted? - kérdezte a harmadik figura, kinek erősebb volt a csontozata.
- Csak várjatok meg.
- Reggelig nem várunk. - kontráztak rá. Elmosolyodtam, majd fölényesen a két fiúra néztem, utána pedig a szoknya vadászra.
- Nyugi, én nem vagyok az exed. A másik pedig, nem az orrom, hanem a bugyim hordom fent. - nem tudtak megszólalni... valószínűleg lefagytak. - Sziasztok! - köszöntem el tőlük, majd elindultam a járda felé. Tom követet, majd rám nézett.
- Ezt a beszólást nem fogják elfejeteni.
- Még jó. - mondtam mosolyogva.
- Öhm.... szeretném megkérdezni, hogy holnap mit csinálsz?
- Én?
- Igen.
- Nem terveztem semmit. - válaszoltam. Sejtettem, hogy mi fog következni, de még is reméltem hogy nem az amire gondolok.
- Bejönnél velem a városba találkozni?
- Te randira hívsz? - vontam fel a szemöldököm, miközben megálltam a kollégium előtt.
- Hát... igen. - lesütötte szemét. Kis fiús zavarban volt. Tudtam, hogy nem mondhatok nemet, hiszen most hozott nekem pizzát, amit ki sem kellett fizetnem, így udvariasságból feleltem, de volt bennem valami vágy, kíváncsiság vagy csak egy érzés nem tudom:
- Igen holnap bemegyek veled találkozni.

02. Szemek

 

"Olyan ember társaságára vágyom,

aki együtt tud érezni velem,

akinek a szeme válaszolni

tud a tekintetemre."

Mary Shelley

Eljött a várt reggel, rögtön készülni kezdtem. Felvettem egy fekete felsőt, fekete nadrággal. Elkészítettem a legegyszerűbb, de még is leglátványosabb sminket, ami a személyiségemhez passzol. Ez után kivasaltam a szőke lóboncomat. Közben végig azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz a mai találka, vajon tetszeni fogok-e neki és vajon olyan, lesz élőben is, mint az internet online világában.

Elkészültem. Meg reggelizve, táskával az oldalamon, bőrdzsekivel a hátamon, bakanccsal a lábamon menetre kész voltam.

Közben végig egy kérdés járt a fejemben: Tetszeni fogok neki?
Persze reméltem, hogy igen. Reméltem, hogy tényleg olyan, mint amire számítok és azt is reméltem, hogy nem csak az internet világában találjuk meg a közös hangulat jeleket.
Siettem lefelé a bejárathoz vezető lépcsőn, hogy elérjem a reggeli buszom, amivel be tudok jutni a központba. Egyre idegesebb és kíváncsibb lettem. Körül belül 13 megállót utaztam, még mindig nem tudom pontosan... Mikor befordultunk a helyi járatos buszok parkoló és kiinduló helyére megláttam egy srácot. Fehér kapucnis pulcsit és terepnadrágot viselt, a lábát bakancs fedte. Őszintén reméltem hogy nem ő az. Vártam egy kicsit, mikor megállt a busz, az után erőt vettem magamon, és lesétáltam. A fehér pulcsis elő vette a telefonját, az arcát a kapucnija takarta így nem láttam. Telefonálni kezdet és a busz irányába sietett... Istenem, csak ne ő. Elsétált mellettem és én pedig kifújtam az addig bent ragadt levegőt. Húsz perccel hamarabb érkeztem a megbeszélt időponttól, mivel a másik busz késett volna, így megálltam a zebrával háttal a buszmegállóban és elő vettem a modern világ egyik ilyenkor hasznos vívmányát a telefonom, mire könyveket töltöttem le az egyik alkalmazás segítségével.
A könyv utolsó oldalán tartottam, az utolsó sornál, mikor úgy döntöttem szétnézek. Meg pillantottam a zebra túl végén, az út túl oldalán egy terepmintás nadrágban és bakancsban lévő fiút, aki pont az ajkát harapta, nem az előbbi fiú volt... bár nem is tudom, hogy ő hova tűnt.
Befejeztem a mondatot, majd eltettem a telefont és kilencven fokos fordulatot vettem.  A meleg barna szemű srác rám mosolygott és köszönt, amit viszonoztam. Utána, mikor elég közel értünk egymáshoz két-két puszival üdvözöltük egymást.Volt a szemében minden benne van. Ő is zavarban volt, ő is félt. Ő  is izgult, de még is mosolygott a lelke, amire én igyekeztem vissza mosolyogni.
Eléggé zavarban voltam és nem tudtam úgy koncentrálni, viszont a beszélgetés fonala nagyon messzire, távolra szaladt a következő órákban.

01. Elkezdődik minden

"Ha az ember tett valamit,

azzal még nem fejeződött be minden.

Inkább elkezdődik... 

és az embernek el kell határoznia,

mi lesz a következő lépés... 

hogy mi a fontos és mi nem."

Agatha Christie

Novembert írunk, viszont az időjárás a megszokott őszitől nagyban eltér. A nap szebben süt, tehát a hőmérséklet is a melegebb oldalát mutatja. A levelek sárgulnak és barnulnak, közben a fák levetik tarka ruháikat és megkezdődik a vegetáció.

Én magam fázós típusú ember vagyok, így gyakran melegebben öltözöm az átlag embernél, de most nekem is elég egy poló és egy dzseki. A megszokott farmerjaim egyike és az el nem hagyható őszi lábvédő a bakancs.
A kezem mindig jeges, de a szívem nekem sincs jégből, ha olykor még fagyosnak is tűnők.
- Soffy. - kopogtatta meg a vállam az egyik csoport társam, ezzel kizökkentve az elmélázásomról.
- Igen?  Bocsi, elbambultam. - ismertem el a figyelmetlenségem, mivel ha látom is az évszak szépségét de nem hallom. Siket vagyok, de ez nem is olyan fontos... szerintem.
- Szeretném kérdezni, hogy kész van már a beadandód és hogy csináltad meg? - tette fel a normál beszéd tempójánál lassabban a kérdést, amit egy mosoly keretében értékeltem.
- Igen, már megírtam tegnap fejeztem be. Hát a megadott szempontok szerint, meg egy kicsit használtam a józan észt. - mondtam bátorító mosoly kíséretében.
- Oké, ha kész vagyok, majd elolvasod?
- Szíves örömest. - mosolyogtam rá. Közben megérkezett a tanár úr is és elkezdte az előadást tartani, mivel számomra nagyon unalmas volt az óra, így inkább az online világba tévedtem el a mobil készülékem segítségével. Egy vadász  csoportból kezdtem már beszélgetni egy helyes fiúval, aki a zöld karika hatására a nevem mellett, már írt is egy üzenetet.
-Szia Soffy a farkasok hercegnője!- használta a megszólítást, igaz még nem ismerem ezt a fiút, de minden beszélgetésnél mosolyt csal az arcomra. Nem felejti el a már említetteket és él a lehetőséggel ha tudja hasznosítani a rólam szerzett ismereteit.
-Szia John, a fák mester embere!- kontráztam a köszönésre, majd az eddigi szokásos és egyedi beszélgetés hullám következett, ha én írtam valamit akkor ő értet tökéletesen egyet, ha ő írt először az adott témában akkor én helyeseltem, mintha ismernénk egymás gondolatait vagy csak a teljesen egy forma lenne a kettőnk lelki világa, mint egy igazi puzzle.
Már lassan egy hónapja beszélgettünk az online háló világában és minden pillanattal többet tudunk meg a másikról, legalább is én így érzem. Tudom  például róla, hogy a kedvenc színe a sötétkék, hogy imádja a bakancsokat és a terepmintás, csíkos dolgokat. Minden evő akárcsak én, ha sütemény és csoki választásra kerül a sor, nehéz dolga van. Imádja mind a négy évszakot, mindet olyan okból, mint én.
Néha úgy érzem mintha önmagammal folytatnék beszélgetést, mivel minden stimmel.
Az órának hamar vége lett, de persze csak azért mert ha elektronikusan is de a barna meleg szemű, szinte korom fekete hajú fiú társaságában töltöttem.
- A John fülét is szereted? - kérdezte utalva a barát fülére, amit imádok.
- Attól függ milyen John fülére gondolsz?
- Hát az enyémre.
- Aha, nagyon cseles. - válaszoltam egy mosolygós arcocska hozzátűzésével, majd hozzá tettem: Erre nem válaszolhatok, ez hadi titok. Ez után elköszöntem egy időre a sármás fafaragó mestertől és kiléptem a facebook különös és érdekes világából.
- Mi a vigyor tárgya? - kérdezte Grace, aki úgy ismer lassan, minta tenyerét, bár ez fordítva is igaz. Én is ismerem a csoportom egyik legkedvesebb tagját.
- Neked csoki, nekem tölgyfa. - válaszoltam, amiből értette, hogy mire is célzom.
- Ez a csillogás a szemedben gyanús nekem te leány. - mondta, amit persze a környezetünkből csak mi ketten értettünk.
- Lehet lázálmaim vannak. - kacsintottam.
A nap további része gyorsan telt el még is hosszúnak tűnt, az az idő, az a perc mikor újra beszélhettek a mester úrfival John-nal. 
- Végre Péntek! - mondták egy páran óráról kifele jövet, hát igen végre péntek... én is így gondolom, mivel holnap neki vethetem magam a beadandó dolgozatoknak és a felesleges órai anyagoknak, amiknek nem igazán veszem majd hasznát a munkám során.
Este hét órakor már a szobatársam nélkül ültem egy szobában, mikor kivillant egy chat ablak. John írt.
- Szia tündérke. Milyen napod volt és mit tervezel holnapra?- olvastam a sorait.
- Szia, fafaragó mester úr. Köszönöm egyre jobb a napom. És neked? Igazából semmit. Miért? - válaszoltam a kérdéseim kíséretében.
- Mert szeretném megkérdezni, hogy lenne kedved velem találkozni a városban?- ahogy olvastam el sem hittem, hogy végre lesz lehetőségem személyesen is látni és megismerni, hogy végre lesz lehetőségem a mély barna szempárba nézni és meglátni a feltételezett kisfiúsan huncut mosolyt.
- Igen. Nagyon szívesen találkoznék veled. - válaszoltam, közben igyekeztem türtőztetni magam, ezt követően megbeszéltük a találkozásunk részleteit. Feltettem egy komoly kérdést, mely szerint ugye nem kell magassarkúba mennem, persze ebből is viccet csináltunk.
A beszélgetésünk végén szép álmokat kívántunk egymásnak én pedig elrohantam hajat mosni, körmöt festettem és olvastam, remélve, hogy így hamarabb elérkezik a reggel.

Bemutatkozás - Szereplők

Soffia Masson vagyok, 20 éves egyetemista, aki az első szemeszterének harmadik hónapját tölti távol a lakhelyétől azzal a céllal, hogy belőle emberséges, igazi orvos váljon.
Tudom, hogy létezik igaz szerelem, hogy létezik szerelem első látásra és hiszem, hogy vannak csodák a világunkban.

 

John Redway vagyok 22 éves  munkás fiú, aki tudja, hogy miden lehetséges. A világ is szebbé válik, ha mosolygunk rá. Rám is mosolygott és én is mosolyogtam a tündér szemű szőke hercegnőre.

Tom  Halding 23 éves vagyok. Otthagytam az egyetemet, mivel akkoriban züllött életet éltem és kerestem a saját határaimat.

Úgy gondolom egy embernek egy a párja.
Nekem a négy évszak segített megtalálni azt, kit páromnak szeretnék.

 Grace Jenkins 21 éves egyetemista lány vagyok imádom a kosár labdát, és az életet.  Hol Soffy visz bele a hülyeségbe, hol én őt... egy biztos remek szurkoló tábor vagyunk mi ketten.

Matthew Shaw 21 egyetemista tanár úr hallgató.Hiszek a fiú lány barátságban, hiszek a pillanat erejében és tudom, hogy Soffy és köztem egy mások számára elképzelhetetlen és ismeretlen kötelék van.
Ő az, aki ismeri minden énem és megszépíti a minden napjaim.