08. Melletted ébredek fel

" Nem, nem első látásra szerettem bele,azt hittem úgy lesz nagy mindent elsöprő szerelmem...de nem,valami megfogott benne,valami össze láncolt minket,de az még részemről nem szerelem volt,sőt talán még barátság sem..,nem tudom mi volt az az érzés,de már nem számít. Ő harcolt,kitartott és türelmes volt velem,egyszer csak azon kaptam magam,hogy nem akarom elveszíteni,de nem tudtam hogy ez mi...nem volt szerelem,több volt mint barátság.Most már tudom.. idő idő kellett,hogy ő legyen a szerelmem,a barátom,a lelki társam,minden egyben."

Pontosan hogy történt én magam sem tudom, egy dolgot tudok, hihetetlen varázslat, az ami egyik napról a másikra átformálja az ember gondolatait. Erőt hagyünk törni a szerelemnek a bizalomnak és egyszer ésszre vesszük, hogy nyakik benne vagyunk... Féltem, sőt rettegtem ettől az érzéstől, amit Grace is tudod és amit mindenki tud aki igazán ismer, de engedtem a szívemre hallgattam és nem az eszemre, ami meglepő, hiszen egyre többször az eszem dominál és nem a szívem. Gyakrabban átgondolom hogy mit teszek, mióta az egyetemen vagyok, nem vagyok olyan betegesen őszinte és olykor még diplomatikus választ is adok... talán nem is vagyok annyira forró fejű, de ebben nem vagyok biztos. 

 - Soffy, tanultál? - kérdezi meg Leila, az egyik csoport társam, azt mire a válasz...

- Igen elmondhatjuk, na jó próbálkoztam, elolvastam háromszor. - mosolyodok el, mire Grace megforgatja a szemeit.

- Igen, tudjuk... "nem tudom, nem fog menni" - utánoz engem, majd hozzá teszi: Ötös. 

- Nem tudom miről beszélsz van négyesem is...

- Szerintem te maradj csöndben. - ajánlja figyelmembe..

- Hiszen én mindig csöndbe vagyok.. - kacsintok rá és nevetek a lányok nem értékelik az efféle humorom, amit nem is értek.

- Mész Tomhoz? - kérdezi Grace.

- Igen, hétvégén náluk leszek. - mondom egy mosoly kíséretében, és elindulunk a zh megírására. - Össze dolgozunk ugye? - teszem fel a költői kérdést.

- Mint mindig. - mondja egyszerre Leila, Grace és Tammy.

- Oké. - a lányok mikor kiérunk az épületből még rá gyújtanak egy cigarettára én pedig élvezem a napsütést és közben az anyagon gondolkodom és néha a gondoltaimet megzavarja Holdacska arca és mosolya...  Soffia, az istenért... a zhra koncentrálj, ötösnek kell lennie, aztán tudsz még dolgozni a tételeken és a hétvégéd majdhogy nem szabad és végig a te pizzás lovagoddal lehetsz. -bezsélem meg magammal gondolatba a dolgokat és figyelmemet ismét az anyagra összpontosítom. 

- Ez az utosó zh-nk aztán már csak a vizsgák. - mondja Tammy.

- Igen.. és nektek eggyel kevesebb.- teszem hozzá némi sajnálkozással.

- Menni fog az!- biztat minket Leila. Ugyan is Grace és én egy zh-t nem teljesítettünk 3-as átlagúra ezért szóbeliznünk kell, de majd szóban mindent elsöprünk.. Reméljük.

Bementünk zh-t írni, szerintem egész jó lett, majd elmentünk a könyvtárba utánna pedig vissza a kollégiumba. Leila össze pakolta cuccait és haza ment, én is renbe tettema szobát és kitaláltam, hogy mit viszek magammal a  hétvégére, hogy Holdacskám mellett lenni. 

Kicsit később felmentünk főzni Grace-el, utána beszéltem anyukámmal az online utcákon és az otthoniakkal, majd össze pakoltam dolgaim és vártam, hogy jöjjenek értem.

Mikor oda értünk, Holdacskám karjaiba repültem, vagyis egymás karjaiba repültünk. Csókot váltottunk és élveztük a nap további részében egymás társaságát. 


- Tudod, most már minden reggel melletted ébredek fel. - kacsinottam rá, de azért még hozzá tettem: - Pontosabban a következő három nap.

- Remélem, nem csak akkor. - csókolt meg és közben gyengéden, bár szenvedélyesen megölelt.

Nem tudom hogy is jutottunk el eddig, sokat hibáztam és még is itt vagyunk kéz a kézben, csók csókot váltva. Szép szavak, aggodalmak, hibák miket elkövettünk és félelem, amit átéltünk. De most már együtt és ez a legnagyobb kincsünk.

07. Múló percek..

"Meg találtam a legtökéletesebb tánc partnert,

két bal lába van, megbotlik,

mozdulatai felkavarják a környezetet,

de én bízom benne és az erejében,

tudom képes bármikor elkapni, megtartani.

Mindig velem mellettem táncol.

Ő a párom a parketten és az életben."

Múlnak a percek, napok, hetek hónapok peregnek... második félévet írjuk túl vagyunk egy kemény vizsgaidőszakon, egy még keményebb szorgalmi szakaszon és ismét a vizsgák következnek.. Májust írunk, hol szeszélyes tavaszi idő, hol záporos őszi máskor a forró nyári levegő váltakozik.

Talán az egész oly zavaros és ködös mint a lelki állapotom egy egy késői nap szakaszon. 

Sok idő telt el január óta, mikor a nagy The end véget ért, mikor a mesét lezártuk, de lehet csak lapoztunk egy pár oldalt, vagy nem elég figyelmesen olvastuk a tartalom jegyzéket. Mindegy meg tudtam azóta, hogy az idő talán az élet egyik legérdekesebb ajándéka és egyik legszebb kincse... nem tudhatjuk mennyit forog az óra, nem tudhatjuk mi mit követ, sőt... ha rossz elemet teszünk a szerkezetbe, vagy ha ép rosszul forgatjuk az elején a mutatókat minden felborul, minden változik... de olykor ép ezek a változások életünk legszebb formálói.

Hónapok teltek el, Holdacskával a kapcsolatunk fen maradt, szinte mindent megbeszélünk... megosztjuk egymással a történetet és nem csak az online utca fronton, hanem a valós utcaképben is...

John és én nem beszélünk, az egyedüli ember kivel nem beszélek... de igen... megcsaltam a családommal, a barátaimmal és a diplomámmal... mert sosem adom fel az álmaim és azokat akik fontosak nekem.

Tom... Tom... itt Jerry nem jön képbe ez nem az a mese... itt esetleg a hold és a nap fogócskázik egymással a csillagos égen vagy a virágos réten. Itt nem a jó és nem a rossz győz, itt az igaznak kell győznie... Ez a mese összetett és talán a történet végtelen.

Tommal találkoztunk sokszor, őszintén nem számoltam, mert élveztem minden percet és pillanatot amit egymás társaságába töltöttünk, aminek döntő többségét én beszéltem végig, de igyekeztem nem túlzásba esni. bár olykor sikerült. De ő tűrte, sőt még meg is jegyezte és akár hányszor mondtam el ugyanazt és zavarodottam bele a mondani valómba, sütöttem el béna vicceket vagy csak számomra mulatságos történeteket nevetett... velem nevettet, de az is lehet hogy rajtam.

Grace napról napra hallgatta a kis meséimet, a történeteimet az éppen aktuális találkozásunk után, vagy egy egy internet világában felmerülő beszélgetésünkkor... aztán rá jöttem... igen ez jóval több mint barátság... 

- Nem volt könnyű meghódítani téged. - nézett rám majd mosolygott és arca kellemesen megfeszült.

- Sosem lehet senkit teljesen meghódítani. - csókoltuk meg egymást. Ez az idő varázsa.

06. Mese, mese mátka...

"A mese az az ábécéskönyv,

 amelyből a gyermek megtanul saját lelkében olvasni".

Elkezdtem Gracenek mesélni és meséltem és meséltem, mint ahogy most is teszem hosszú idő után...

Elmeséltem Holdacskáról mindent, mint annak előtte John-ról meséltem. elmeséltem, hogy Tom rossz fiú volt, hogy cigizik és hogy rock zenét hallgat, elmeséltem, hogy ő milyen volt.... az a rossz fiú, ki képes belátni a hibáit és jó utat választ... én is jó utat akarok választani meséltem Gracenek és ő csak hallgatott és hallgatott. 

Annyi éjjel és nap telt el, ami hasonlóan zajlott Johnnal közelebb kerültünk egymáshoz... kedves volt velem, szeretett engem szinte már birtokolt... ez volt a baj.. én pedig Hold úrfit lefékeztem, megbeszéltük, hogy barátok maradunk... igazán jó barátok... Hamarosan megbeszéltünk mindent, persze Johnnak nem említettem a pizzás lovag, béka úrfi, hold barátom, mert féltékeny lett volna.... rettentő féltékeny. 

John és én végül egy párt alkottunk a mesénk valóra vált... de semmi nem tart örökké, itt nem a gonosz boszorkány vagy a sárkány, manók és egyéb fiktív mesehősök rombolták, akadályozták a mese, a valóság előmenetelét hanem mi. Ő és én...

Én is hibás voltam, szerettem a hőst a mesében, lovag volt, de nem enyém valami hiányzott, vonzott de ugyanúgy taszított...  nem szólt másról az együtt lét, mint mások és ő... ő és mások, sosem mi... mindig fontosabb volt mit gondolnak, ő mit érezz, ő féltékeny és mással nem beszélhetek... ez a birtoklás, mitől rettegek... 

Ő... miben volt hibás, ha őt kérdezzük semmiben, de ez nem is vitás.... 

Otthon voltam, otthon a családommal Mattel elmentünk önkénteskedni, majd a tevékenységünkről tettünk fel képet az internet végtelen világába, John kiakadt... féltékeny lett a legjobb barátomra, pedig akkor már négy hónapja voltunk együtt, de ő tízen évet akart kitörölni az életem azon barátságából. Egy fénykép... egy fénykép tette fel a pontot a bizonyos "i" betűre. 

Szakítottam vele.... a mesénk véget ért, a "The End" megjelent... a happy end csak ezután következett...