"Meg találtam a legtökéletesebb tánc partnert,
két bal lába van, megbotlik,
mozdulatai felkavarják a környezetet,
de én bízom benne és az erejében,
tudom képes bármikor elkapni, megtartani.
Mindig velem mellettem táncol.
Ő a párom a parketten és az életben."
Múlnak a percek, napok, hetek hónapok peregnek... második félévet írjuk túl vagyunk egy kemény vizsgaidőszakon, egy még keményebb szorgalmi szakaszon és ismét a vizsgák következnek.. Májust írunk, hol szeszélyes tavaszi idő, hol záporos őszi máskor a forró nyári levegő váltakozik.
Talán az egész oly zavaros és ködös mint a lelki állapotom egy egy késői nap szakaszon.
Sok idő telt el január óta, mikor a nagy The end véget ért, mikor a mesét lezártuk, de lehet csak lapoztunk egy pár oldalt, vagy nem elég figyelmesen olvastuk a tartalom jegyzéket. Mindegy meg tudtam azóta, hogy az idő talán az élet egyik legérdekesebb ajándéka és egyik legszebb kincse... nem tudhatjuk mennyit forog az óra, nem tudhatjuk mi mit követ, sőt... ha rossz elemet teszünk a szerkezetbe, vagy ha ép rosszul forgatjuk az elején a mutatókat minden felborul, minden változik... de olykor ép ezek a változások életünk legszebb formálói.
Hónapok teltek el, Holdacskával a kapcsolatunk fen maradt, szinte mindent megbeszélünk... megosztjuk egymással a történetet és nem csak az online utca fronton, hanem a valós utcaképben is...
John és én nem beszélünk, az egyedüli ember kivel nem beszélek... de igen... megcsaltam a családommal, a barátaimmal és a diplomámmal... mert sosem adom fel az álmaim és azokat akik fontosak nekem.
Tom... Tom... itt Jerry nem jön képbe ez nem az a mese... itt esetleg a hold és a nap fogócskázik egymással a csillagos égen vagy a virágos réten. Itt nem a jó és nem a rossz győz, itt az igaznak kell győznie... Ez a mese összetett és talán a történet végtelen.
Tommal találkoztunk sokszor, őszintén nem számoltam, mert élveztem minden percet és pillanatot amit egymás társaságába töltöttünk, aminek döntő többségét én beszéltem végig, de igyekeztem nem túlzásba esni. bár olykor sikerült. De ő tűrte, sőt még meg is jegyezte és akár hányszor mondtam el ugyanazt és zavarodottam bele a mondani valómba, sütöttem el béna vicceket vagy csak számomra mulatságos történeteket nevetett... velem nevettet, de az is lehet hogy rajtam.
Grace napról napra hallgatta a kis meséimet, a történeteimet az éppen aktuális találkozásunk után, vagy egy egy internet világában felmerülő beszélgetésünkkor... aztán rá jöttem... igen ez jóval több mint barátság...
- Nem volt könnyű meghódítani téged. - nézett rám majd mosolygott és arca kellemesen megfeszült.
- Sosem lehet senkit teljesen meghódítani. - csókoltuk meg egymást. Ez az idő varázsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése